21. fejezet
„Hosszú, éles karmain száradt vér árulkodott gazdája vérszomjáról.”
Mindannyian azt hitték, hogy ugyanoda mennek vissza, ahonnan jöttek: a dzsungelbe. De nem a dzsungelben voltak, hanem egy erdőben. Magas, vastagtörzsű fák tornyosodtak feléjük, ameddig a szem ellátott. Mindent fenyő illat, és az avar ázott illata járt körül, ami a frissesség érzetét keltette bennük. A napfényt csak néhány megtépázott lombkorona engedte át, ezért félhomály borította az erdőt. Teljes csend volt, de nem a minden erdőre jellemző természetes csend, ami a nagyváros zaját kizárta magából, de a madarakét, apró állatokét nem. Itt nem volt madárcsicsergés, sem mókusok kaparászása. Csak a félelmetes csend.
- Rúla hol vagyunk? - kérdezte Meláni.
Rúla a földön térdelt, és a jobb szárnyát fogta. Tiszta vér volt.
- Rúla! - kiáltotta, és mellé térdelt.
- Ne kiabálj. Nem vészes, csak nagyon vérzik. Törd le a hegyét, hogy ki tudjam húzni.
Meláni csak a nyilat bámulta és a sérülést, amit okozott. Habozott, nem akart fájdalmat okozni Rúlának, ezért Joe hajtotta végre a feladatot. Mikor Rúla kihúzta a nyilat, Meláni kikapta a kezéből.
- Ez Abró nyila. - mondta halkan.
- Honnan veszed? - kérdezte Rúla.
Meláni kivett egyet a nyílvessző végén lévő tollak közül, ami nem illett a többi közé.
- Ezt a tollat tőle kaptam, és ezzel nyitottam ki a lakatot is.
- Akkor most nem lehet valami boldog. - fintorgott Rúla.
- Az biztos. Egy lagynával megszökött a két lábon járó gazdateste.
- Ezt, hogy érted?
- Megígértem neki, hogy belém költözhet, ha ad egy tollat. De csak mert tudtam, hogy megszökünk.
Rúla barna arca falfehérré változott.
- Te... megígérted neki... - nyögte.
- Igen... miért, mi van? - ijedezett Meláni.
- Nem mondtam el neked valamit, mert azt hittem nem fontos... Ha egy nomédnak megígéred, hogy a lakód lehet, onnantól kezdve az övé vagy. Többé már nem kell kérnie sem, erőszakkal is kényszeríthet rá.
Meláni szíve a torkában dobogott. Abrónak csak a jó oldalát látta eddig, és nem tudta milyen a becsapott, dühtől elvakult Abró. És nem is nagyon akarta megtudni, hogy milyen az.
- De azt mondtad, hogy csak akkor veheti át a testem felett az irányítást, ha én megengedem neki. Ha belém is költözik, én fogom őt irányítani.
- Meláni. Gondolj bele, hogy ott lesz egy hang mindig a fejedben. Bírálja a döntéseidet, a cselekedeteidet, és soha nem hagy békén. Csábít a rosszra, és próbál elszakítani a jótól. Előbb vagy utóbb utat engedsz neki, különben megőrülsz.
- És nincs valami megoldás?
- De van. Ha meghal.
- Akkor meg kell ölnünk? - kérdezte Meláni bizonytalanul.
- Igen. De … csak te ölheted meg.
- Mi? Hogy én? De én soha nem tudnék megölni senkit. - itt egy kicsit megállt, és elgondolkodott.
- És mi van, ha nem Meláni öli meg? - kérdezte Joe.
- Ha valaki a lakód lesz, az azt jelenti, hogy kölcsönös a bizalom kettőtök között, és szinte egyek vagytok. Hasonlóan gondolkodtok és cselekedtek. Hasonmásai vagytok a másiknak. Ha viszont te megölöd a nomédodat, azzal megtörik ez a kapocs, és a lelke a Holtak fáján végzi. Ha más öli meg a nomédodat, még ha a te kérésedre is, a lelke megkeres és beléd költözik, hiszen megígérted neki. Ebben a világban nem kell semmit papírra vetni és aláírni. Itt a kimondott szó többet ér mindennél.
- Ezt jó tudni. - dünnyögte Meláni.
Ostobának érezte magát. Bármennyire is utálta Abrót, tudta, ha odakerül a sor, nem fogja tudni megölni. De ha nem teszi meg, akkor lelke örök rabságban lesz. Félelem járta át minden porcikáját. Döntenie kell, vagy ő, vagy Abró.
- Hol vagyunk Rúla? - kérdezte Zsófi, aki eddig csak hallgatója volt a beszélgetésnek.
- Ja... igen. - Rúla mérgesen megdörzsölte szemeit. - A Nomédok erdejében vagyunk.
- Akkor siessünk. Bármikor utánunk jöhetnek. - kapkodott Zsófi.
- Nem fognak utánunk jönni. Amikor Abró nyila eltalált, a homok a legközelebbi átkelőhelynél rakott le minket.
- És? - kérdezte Joe.
- És a nomédok nem mernek idejönni. Igazából senki nem mer. Olyan lények vannak itt, amiket még a legrosszabb rémálmotokban sem láttatok. A nomédok azért hozták ide őket, hogy vigyázzanak rájuk, de amikor itt már mindent felfaltak, elkezdték a nomédokat is ritkítani. Ezért húztak meg a határvonalat az erdő és a földjük között. Azon nem tudnak áttörni.
- Akkor ez a csend... a szörnyek miatt van. Én láttam őket. Amikor Abró egyszer elvitt repülni. Iszonyat félelmetesek és vérszomjasak. Még Abró is félt tőlük, és Tetrának szólt, hogy csináljon velük valamit, mert túl közel jöttek a határhoz.
- Titeket akartak, de ezt már mondtam neked egyszer. Ők is érzik a szíveteket, és azt akarják.
- Ők is belénk akarnak költözni? - értetlenkedett Meláni.
- Nem... Ők meg akarják enni.
A közelben egy ág reccsenését hallották. Megdermedtek mindannyian. Lélegzet visszafojtva
várták mi leselkedik rájuk.
Először csak egy szőrös lábat láttak egy vaskos fa mögül kikandikálni. Már csak ettől a lábtól kiverte őket a víz. Hosszú, éles karmain száradt vér árulkodott gazdája vérszomjáról. Lassan lépkedett, mint akinek nem kell sietnie sehová, úgy is megszerzi amit akar. Végül szemtől szemben álltak. Meláni felismerte őt, ilyen szörnyek voltak a határnál is. Hosszúkás krokodil szerű fej, amit tüskék és tintahalcsőrök tettek még visszataszítóbbá. Félelmetes tépő fogak, amik között apró húscafatok lógtak.
Nem tudták mit csináljanak. Fussanak el? Nem sok esélyük lenne. Vegyék fel a harcot ellenük? Az a biztos halált jelentené.
Rúlát nézték, és tőle várták a választ, de nem csinált semmit, nem mozdult, csak bámulta a szörnyet. Érezte a körülötte állók szívét, mintha ágyúkat dörgettek volna a füle mellett. A félelem szívverése volt az.
Aztán olyan halkan, mintha csak a szél susogna, azt mondta.
- Futás.
Senki nem mozdult. Nem azért mert nem hallották, hanem mert mindenki a másikat várta, hogy elinduljon.
- Futás! - kiáltotta Rúla.
Ennél több már nem kellett. Hátat fordítva a szörnynek, futottak az életükért.
Zsófi futott elöl, utána Meláni, végül Joe.
Meláni hátranézett, hogy bátyja jön-e utána, és akkor vette észre, hogy Rúla nincs velük. Meg akart állni, de Joe tolni kezdte, hogy most nem állhat meg, még csak hátra se nézzen.
- Joe! Hol van Rúla!?
- Nem tudom. Fuss tovább!
Meláni kirángatta karját Joe szorításából, és megállt. A fák mögül félelmetes robaj hallatszott. Egy fa mögül kinézett, és meglátta Rúlát. A földön feküdt, rajta pedig a hatalmas szörny. Fogait vicsorgatva próbálta kiszabadítani száját Rúla kezei közül, de ő mint egy satu keményen szorította. Mikor gyengülni kezdett, és úgy érezte nem bírja már sokáig, lerúgta magáról támadóját, és gyorsan talpra ugrott. A szörny egy fának csapódott, de mintha mi sem történt volna, a következő pillanatban már rohant is Rúla felé. Nagyon mérgesnek tűnt, nem volt hozzá szokva, hogy ennyit kell küzdenie pár falatért. Rúla letérdelt, mint aki meg akarja adni magát, és amikor a szörny rávetette magát, ő is elrugaszkodott a földtől, és felöklelte a mit sem sejtő állatot.
Most ő volt felül, és nem is tétlenkedett. A semmiből elővarázsolt egy nyilat, és a szörny mellkasába döfte, ami vérfagyasztó üvöltés kíséretében, lassan kilehelte a lelkét.
Rúla legurult mellé a földre, és zihálva feküdt az avarban. Meláni odarohant hozzá. A ruhája cafatokban lógott, és több sebből vérzett. Egyik sem volt komoly, de még egy támadást ő sem bírt volna ki.
- Mondtam, hogy fussatok. - mondta, amikor meglátta Melánit.
- Nálunk nem divat cserben hagyni a barátainkat. - mosolygott Meláni, és egy könny csordult le az arcán. - Nem mintha olyan sokat segítettünk volna, de legalább tudjuk, hogy jól vagy.
- Nagyon kimerültem. De mennünk kell. Tíz perc, és egy egész falka fog meglepni minket.
- Gyere. - mondta Meláni, és felsegítette.
Nem kellett támogatni, ezért elég gyorsan tudtak haladni. Hallották, hogy a távolban bosszúra szomjas szörnyek tömkelege követte őket, de sehol nem találtak menedéket.
- Rúla! Nem futhatunk a végtelenségig. Valamit csinálnunk kell. - mondta Meláni levegő után kapkodva.
- Túl sokan vannak. És a terep is nekik kedvez. Ha nem futunk, meghalunk. - válaszolta Rúla, és nem is próbálta szépíteni az igazságot.
A helyzetük kilátástalan volt. Ha Rúla bírja is erővel a futást, ők már nem. Még ha az az életükbe kerül is, nem tudják folytatni.
- Itt vannak! - kiáltotta Joe.
Egyszerre fordultak hátra, és már látni lehetett a tucatnyi vérengző szörnyet. Volt, amelyik a földön futott, volt, amelyik egyik fáról ugrott a másikra. De mindegyik egyre csak közeledett. Aztán az egyik, egy hatalmas ugrással előttük termett, elzárva az utat előlük.
Zsófi megállt, és hátra hőkölt, a többiek pedig követték. Körbe vették őket. Ennyi volt.
De nem támadtak. Körbe-körbe járkáltak körülöttük, és mind Rúlát nézték.
Rúla, amennyire tudta szárnyait kitárva védelmezte barátait, de ez vajmi sokat jelentett a szörnyek ellen.
- Nekünk csak a noméd kell. - mondta az egyik, és megálltak.
- Nincs köztünk noméd. - válaszolta hidegen, és határozottan Rúla.
- Akkor te mi vagy? Egy nagyra nőtt madár?
- Ő egy lagyna. - mondta Meláni remegő hanggal.
- Egy lagyna? Hazudsz!
- Nem! Ő tényleg egy lagyna. A nomédok fehérek, ő fekete.
- Nem látjuk a színeket. - mondta a szörny, valamivel nyugodtabban.
- Akkor, hogyan bizonyítsuk be? - kérdezte Meláni a remény sugarát felcsillantva.
- Gyere ide lagyna. - mondta a szörny.
Rúla egy darabig állt, aztán elindult. Ha rajta múlik a többiek biztonsága, hát legyen.
Megállt a szörny előtt, és eldöntötte, hogy bármit tesz, nem fog védekezni. Hosszú, és félelmetes pillanatok voltak ezek mindannyiuk számára.
A szörny felemelte a mancsát, és Rúla szívére tette. Szinte az egész mellkasát beborította a szőrös láb. Nem csináltak semmit, csak egymás szemébe bámultak. Rúlának a szeme sem rebbent, ha meg kell halnia, hát büszkén fog, nem félelemmel telve.
De nem halt meg. A szörny levette róla a mancsát, és meghajolt előtte.
- Sajnáljuk, hogy megijesztettünk titeket, és hogy a testvérünk rátok támadt. Azt hitte, egy noméd vagy. - mondta.
- Én meg sajnálom, hogy... - Rúla nem fejezte be a mondatot.
Mindenki tudta mire gondol, és hogy tényleg sajnálja a testvérük halálát.
- A nevem Dezúr. Én vagyok az Erdő Őreinek a vezére.
- Én Rúla vagyok, Ő Joe, Meláni és Zsófi. Ők emberek, a Földről jöttek.
- Akkor titeket éreztünk. - mondta Dezúr. - Már jártunk a határnál is megnézni mi az, de Tetrának nem nagyon tetszett. - mosolygott kajánul.
- Miért félnek tőletek a nomédok? - kérdezte Meláni.
- Azt hiszem sok dologról kell beszélnünk. Elviszünk titeket az Őrvölgybe. Ott nyugodtan tudunk beszélgetni. - mondta.
- Jó, induljunk. - mondta Rúla, és indulni is akart.
- Hát, így elég messze lesz. - mondta cinikusan Dezúr.
- Akkor... na, azt nem. - Rúla a fejét rázta.
Joe segített Meláninak és Zsófinak felmászni az őrök hátára. Nem lehet rosszabb, mint repülni, gondolták.
- Erősen kapaszkodj a nyakamba, és szoríts a lábaddal is. - utasította Melánit az őre.
Meláni engedelmeskedett, és szívesen simult bele a hosszú, meleg puha bundába. Akaratlanul megsimogatta az állat nyakát.
- Nem vagyok kutya. - motyogta a szőrős teremtmény.
- Jajj.. bocsánat.
Nem mentegetőzött tovább, mert háta mögött meghallotta Zsófi hangját.
- Ugye nem megyünk olyan gyorsan? Végtére is hová sietni. És maradjunk a földön ha lehet. Nem bírom a magasságot.
Az őr szó nélkül bólogatott, de Meláni úgy látta, mintha sunyi mosoly húzódna végig a száján.
Rúla ott állt mellettük. Ő inkább vállalta, hogy futva tartja az iramot. Fájdalmai kezdtek enyhülni, és az ereje is kezdett visszatérni.
- Mindenki készen van? - kérdezte Dezúr.
A bólogatások láttán jelt adott az indulásra.
A nagy testű állatok nehezen indultak, főleg, hogy súlyt is cipeltek a hátukon. Eleinte kellemes volt az utazás, lassan ügetve hagyták maguk mögött a fákat. Aztán egy kicsit szétszóródtak, és mindenkinek elég helye volt arra, hogy az ügetésből vágtába váltsanak.
Az erdő hűvös levegője csípte Meláni arcát, de a friss illat, amit magában hordozott mindennél jobban esett neki. Szemeit lassan kinyitotta, de nem sokat látott. Gyorsan suhanó fák, elmosott alakok, és egy fekete folt, ami követte őket. Csak Zsófi sikítását hallotta tisztán, amit talán még a nomédok is hallottak.
Érezte, hogy nem csak a földön vezet az útjuk, néha-néha felugrottak egy fára, onnan egy másikra. Olyankor még erősebben szorította őrét, és amikor már úgy érezte, hogy csúszik, egy kicsit megrángatta hordozója szőrét, mire az visszatért a földre. Ő nem félt ezektől az utazásoktól. Repülni is szeretett. Ilyenkor szabadnak, és különlegesnek érezte magát. Egy olyan szörnynek a hátán ülni és utazni, amit ember még nem látott, egy olyan világban, ahol lagynák és nomédok élnek, és még ki tudja mennyi fura lény, ezt semmiért nem cserélte volna el. Mélyeket szívott a friss erdei levegőből, és hagyta, hogy teljesen átmossa tüdejét. Aztán hagyta, hogy ez az érzés, mélyen beleégjen a szívébe.
